Egy pályaelhagyó orvos vallomása

Nagymama beteges volt, sokat küzdött a kórral. Az egyszerű asszony csodálattal gondolt a fájdalmát enyhítő orvosokra. Gyakran mesélt unokájának életéről és mindig azzal zárta mondandóját: „Tanulj kisfiam! Legyél doktor, hogy meggyógyíthasd a Nagyit.”

Egy nap a nagymama kórházba került. Tüdőrák, mondták az orvosok, s öntudatlan állapotban hazaadták-meghalni. Mikor a kisfiú meglátogatta a halálos ágyánál és megfogta a gyenge, lesoványodott kezét, Ő megérezte és kinyitotta a szemét. Szeretettel nézte a fiút és azt mondta: „Legyél doktor, hogy meggyógyíts!” Még aznap éjjel meghalt.

 

A fiú jó tanuló volt. A gimnázium utolsó évét kezdte, de még nem tudta mit akar. Színész, profi sportoló, tanár, nyomozó, biológus, állatorvos – kavarogtak a lehetőségek fejében. Álmában ismét beszélgetett nagymamával az öreg, rétszéli parasztház tornácán. „Legyél doktor kisfiam!” – csengtek fülében a szeretetteljes, esdő szavak és orvosi egyetemre jelentkezett. Nyár vége felé levelet hozott a postás. A fiú vette át és bontotta fel. Artikulátlan üvöltéssel rohant a házba. Édesanyja halálra váltan futott elé. Felvettek – suttogta a fiú és rázta a zokogás. Átölelték egymást és együtt sírtak.

A fiú a szülői háztól messzire került. Hogy könnyítsen megélhetési gondjain és ne nehezítse szülei helyzetét, az egyetem mellett dolgozott. Többnyire rakodást, kubikolást vállalt. Kitűnő fizikuma volt, többszörösét kereste, mint amit szülei adni tudtak volna neki.

Az utolsó évben leendő munkahelyét kereste. A vonzónak tűnő nagyvárosi intézeti állásokra nem tudott bejutni. Ezeket ismert főorvos szülők friss diplomás fiai-lányai kapták. Ez sértette az igazságérzetét.

Barátja egy kisvárosi kórházban dolgozott, szólt megüresedett egy belgyógyász állás. Az osztályon 75 ágy, a főorvos és hat kolléganő várta. Már az első napon az ambulancián találta magát. Felfogta – ez a mélyvíz. Belevetette magát. A kollégáktól és a nővérektől tanulta meg azt, amit az egyetemen nem tanítanak: az osztályos rutinmunka rejtelmeit.

Az egyik vizsgálóban lepedővel letakarva talált egy számítógépet. Évek óta állt ott. A főorvos megértette az új idők szavát és a fiú számítógépes tudását kihasználva új műszereket szerzett. Ő állta a sarat. Vizsgált, diagnosztizált, adminisztrált, ha kellett megjavította a számítógépeket, eszközöket. Az új eljárásokkal hamarosan hatalmas vizsgálati adatbázis és tapasztalat birtokosa lett. Rendszeresen beszámolt az eredményekről a különböző orovskonferenciákon.

Megszületett kisfia. Elgondolkodott miből fogja eltartani családját – akkoriban, a 90-es évek közepén 16 ezer forintot vitt haza havonta. Gondolt egyet és számítógépes tudására építve grafikai stúdiót indított. Nappal a kórházban dolgozott, majd este odaült a számítógépéhez és hajnalig dolgozott prospektusokon, multimédia prezentációkon.

Több éve dolgozott a kórházban, de érkezése óta nem tartott megbeszélést az orvosi kar. Méregdrága műszerek álltak a vizsgálókban és nem használták azokat. A helyben végezhető beavatkozások helyett a betegeket más intézetekbe küldték. Kezdeményezte egy „önképző kör” létrehozását, hogy a különböző szakmák képviselői tudassák egymással, mik a lehetőségek. A kórház tudományos bizottsága -annak ellenére, hogy ők maguk évek óta nem tettek semmit- durva támadásnak minősítette a próbálkozását. Ott állt a főorvosi kar előtt és ráébredt, félnek attól, hogy önállóan gondolkodik. Az orvostársadalom hierarchikus rendjét nem szabad megbolygatni….. Furcsa ürességet érzett és elpattant benne valami láthatatlan szál. De még nem adta fel.

Az osztályon hirtelen történt a változás. Több kolléga ment el, négyen maradtak az osztályon két főorvos és két gyakornok. Ő kapta a 70 ágyas osztály felét (33 ágyat), benne az intenzív részt, vitte az ambulanciát, a diagnosztikus vizsgálatokat és az orvosi adminisztrációt. 10-12 ügyelete volt egy hónapban. 80-100 órát töltött hetente az osztályon. Ekkor már szakvizsgázni készült, letöltötte kötelező gyakorlatait.
Egy tavaszi hétvégén szüleihez autózott családjával. „Apa” – szólt négyéves kisfia, miközben az elsuhanó tájat nézte. -„Én utálom, hogy Te orvos vagy!”
Lassított és döbbenten fordult hátra. „Miért, kisfiam?”
Mert sohasem vagy velem otthon esténként!” –mondta és játszott tovább.

A szavak ólomként nehezedtek a mellkasára, fejében zakatoltak a gondolatok. Évek óta folyamatosan dolgozik, legutóbb 26 ezret vitt haza ügyeleti pótlékokkal (90-es évek vége), néhány tojást, csirkét és 30 ezret kapott a betegektől. 48 négyzetméteres szolgálati lakásban él, autója 14 éves (szüleitől kapta), heti száz órát tölt a kórházban, 2-3 órát alszik (de nem mindig, mert ügyeletben gyakran nem jut rá idő), a fiát valóban alig látja. Saját lakása talán 45-50 éves korában lesz, jó autója azután. Szeretné, hogy fiai színvonalas iskolákban tanuljanak majd. Nyaralni az egyetem befejezése óta nem voltak. Rájött, hogy reklámgrafikai munkái nélkül nem tudná fenntartani lakását, öreg autóját, alig jutna napi élelmiszerre.

Bocsáss meg nekem, Nagymama! –mondta magában és döntött.

Péntek késődélután a főorvos az irodában ült. Befejezte munkáját. Két kezével fáradtan dörzsölte arcát. Kölcsönösen becsülték, szerették egymást.
Az ifjú orvos kereste a szavakat:
– „Főnök, én elsejétől elmennék” – bökte ki végül, kissé bizonytalanul.
– „Szabadságra? Mennyi időre?” – a főorvost váratlanul érte a kijelentés. Egyikük sem volt szabadságon hónapok óta.
– „Végleg. Befejezem az orvosi pályát” – mondta már határozottan az ifjú. A főorvos felemelte a fejét, és nem akarta érteni a dolgot. – „Hiszen hamarosan szakvizsgázol”.
– „Belefáradtam” – mondta, és szánalmasnak érezte magát, hiszen a főnöke már 30 éve csinálja.
Kicsit még beszélgettek, néztek egymás szemébe, majd a szokásos kemény kézfogásukkal búcsút vettek. A fiú azóta nem vizsgált egyetlen beteget sem.

A volt orvos azóta megerősítést vár. Jelet, hogy meggyőzze magát.

A statisztikák szerint a betegek száma folyamatosan növekszik, és egyre kevesebb jut az ellátásra. A rendszert a pénz (paraszolvencia) „tartja egyben”. A pénz 95%-a a hierarchia csúcsán levő orvosok (akik 2-3%-át képezik az össz orvosszámnak) zsebébe jut, a maradék pedig a többieknél. Miközben a vezetők változtathanák meg a rendszert, de az messze nem érdekük. Az orvosi rendszer feudális, ahol a főorvos a mindenható úr – és úgy tűnik, marad is még hosszú ideig.

A kormányzat jól számít: az orvos semmi máshoz nem ért, csak a gyógyításhoz. Ne elégedetlenkedjen tehát, hanem örüljön, hogy azt csinálhatja, amire életét feltette.

Az orvosok nagy többsége nyel és robotol, de valójában a létminimum szintjén vegetál. Aki nyelvtudással rendelkezett és nem kötötte röghöz valami családi kötelék, az már régen külföldön keresi a kenyerét. Az itthon maradtak pedig egyre kisebb létszámban és egyre elkeseredettebben látják a növekvő betegáradatot, a romló körülményeket, a lepusztuló intézményeket és hogy belátható időn belül nem kapnak emberfeletti munkájukért megélhetést biztosító munkabért.
Az államtitkár(ság) még csak nem is színleli, hogy tenni akarna bármit is az egészségügyi rendszer „rendbetételéért”. A kórházak és rendelők többsége mindennapos pénzügyi gondokkal küzd. Összeomlás előtti csendben.

Immár két évtized távolából az egykori orvos úgy érzi, saját és családja érdekében jó döntést hozott.

De érzi tarkóján Hippokratész megvető pillantását.

Utóirat: a történetet még 2002-ben írtam, így egyes mondatok ma már nem érvényesek (pl. paraszolvencia, orvosi fizetések, stb.). Ezeket nem tervezem megváltoztatni, hagyom a cikket az eredeti formában. 

Szerző: Dr. Zátrok Zsolt

A Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán végeztem 1991-ben. Hosszú ideig kórházi orvosként dolgoztam, majd elhagytam a pályát és a legkorszerűbb orvosi berendezések használatát oktattam az orvosi teamek számára. 2012 óta kizárólag olyan eszközökkel foglalkozom, melyet a beteg általi, otthoni használatra terveztek. Blogomban ezekről az eszközökről írok, beleértve a biztonságos alkalmazás ismertetését is. Tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy hozzájárulhatnak az egészséged megőrzéséhez/helyreállításához.

14 Comments

  1. Látja, itt vagyok. Próbálom elmagyarázni az embereknek, hogy feladatuk van az egészségük megőrzésében.
    A fiúk pedig már felnőtt, önálló emberek.

  2. Ez így igen megható.
    Ma hogy van a kisfia?
    Merre fordult az élete doktorúr?

  3. KÖszönöm kedves sorait, és hogy megosztotta a történetét.
    A jó pap is holtig tanul! Azaz 60+ felett is van élet – nyilván ehhez a legfontosabb, hogy legyen egészség.
    Ennek megőrzéséért azonban tenni kell és lehet is.

  4. blank Gyorgy 65 éves, nyugdíjas oktató-mozdonyvezető/tolmács szerint:

    Nagyon örülök , hogy megtaláltam ezt az oldalt ! Most olvastam el megható sorait . Valamikor – aktív mozdonyvezetőként – nagyon irigyeltem az orvosokat , azaz a ” fehér köpenyeseket ” , népies szlenggel kifejezve. Kisdiákként orvos szerettem volna lenni , mert jól tanultam . De az élet fölülírta az álmaimat . Vasesztergályos , majd a szülőföld elhagyása után , a MÁV-nál mozdonyvezető és tolmács voltam 30 éven keresztül …Nem volt ünnep, szabad hétvége, Karácsony és Szilveszter ! A gyermekeim sokszor a szememre vetették , hogy : ” Apu , már megint kell menjél a hétvégén ? Miért nem nyaralunk együtt ? Nem leszel itthon a szülinapomon ? Miért díszítjük fel a karácsonyfát 24-én délelőtt , hiszen a Jézuska csak este fog jönni nem ? ” 58 évesen ( még aktív mozdonyvezetőként) beiratkoztam a kínai orvostankarra és 61 évesen, immár nyugdíjasként vizsgáztam le ….Ekkor ismertem meg a szomorú valóságot az egészségügyben , melyre Ön is hivatkozik ! Minden szava igaz ! Sőt ! 60+ -nál már leírják az embert és a legszívesebben el is temetnék ! A HKO-t ma is tanulom és a kínai nyelvet is, a Mandarint . Közben segítek honfitársaimnak meggyógyulni !
    Köszönöm a szívből jövő sorait , az emberséget , mely szavaiból árad !
    Az élet szép , csak észre kell venni a szépséget ! …és nincsenek kötelező receptek !
    Jó egészséget és sok sikert kívánok !

  5. Köszönöm. Az ismerőseim körében igen kevesen vannak, akik azt csinálják, mint amit tanultak.
    Ez az oktatási rendszer szégyene. Hiszen az emberek úgy kerülnek ki az iskolákból, hogy nem derül ki, mit szeretne, mihez van érzéke, mi az erőssége.

  6. Jobban megértem, mint gondolni lehetne. Én még a diplomáig sem juthattam, mégis mindazt végig kellett csinálnom a magam életében, azonos időszakban. Sokkal többen járunk ugyanabban a cipőben, mint gondolnánk.

  7. Elég sok a pályaelhagyó. Sokan feladják a közvetlen beteg-kapcsolatot és más módon dolgoznak az egészségügyben. Számos egyetemi csoporttársam „ugrott ki” a tanult szakmájából. Néhányan eltávolodtak az egészségügytől, de a többség valamilyen formában -egészségügyi vezetőként, kórházigazgatóként, gyógyszergyári szaktanácsadóként, technológia tanácsadóként- az egészségügy közelében dolgoznak. Magam is így vagyok. A tanult és megtapasztalt ismeretek alapján segítem a tájékozódást az egészség-betegség „dzsungelében”.

  8. Őszinte szomorúsággal töltött el az írása 🙁 Hány nagyszerű orvos esik ki (ugrik ki) a megkövesedett rendszerből. 🙁 Köszönöm, hogy megtalálja a módját, hogy mégis segítsen az embereknek!

  9. Az életünk már csak ilyen. Vidám-szomorú-fájdalmas-tanulságos-stb történetekkel lát el minket. „Csak” észre kell venni őket és leírni. 🙂 köszönöm!

  10. Már hetek óta ,,beszélgetünk”, de ezt az írást csak most olvastam. Tollforgatóként irigylem – jó írás és szívhez-szóló…

  11. Én is szeretem ezt az írásom 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük