Kedves Doktor úr! Édesanyám a közelmúltban váratlanul nagyon erős hátfájdalomra kezdett panaszkodni. Elvittem az ügyeletre, ahol több hátcsigolya összeroppanását találták. További vizsgálatokkal megállapították, hogy a bal mellében van egy nagy daganat, ami áttéteket adott a nyirokcsomókba, a gerincbe, a tüdőbe és a májba is. Nem operálható mondták… A nagy fájdalmaira kapott morfin tapaszt.

Az elmondása szerint rendkívül súlyos, már előrehaladott stádiumú daganatról van szó. Már nemcsak a kiindulási helyen, hanem a közelben és egészen távoli szervekben is áttéteket képez. Ezt már nem lehet operálni, mert ha a kiindulási helyről el is távolítanák, de a nyirokrendszerben, a májban, a gerincben is ott vannak az áttétek és ezekből ismét újraindul. 

Javasoltak kemoterápiát, hogy lassítsák a daganat terjedését. Ezért is írok és szeretném a tanácsát kérni!

Mi a kérdése!

Édesanyám tiltakozott. Nem akarta a kezeléseket. Azt akarja, hogy hagyjuk már meghalni. De az orvos szerint van remény.

Gondolom, akkor elvitte a kezelésre…

Igen. Kapott kétféle szert…

És mi lett a hatása?

Másnapra borzasztóan rosszul lett. Hatodik napja megállás nélkül hány, öklendezik, rettentően legyengült, kimerült. Hétfőn kellene vinnem a következő kúra megkezdésére, de nem akarja. Hívtam az orvost, aki valami olyat mondott, hogy nem kaphatta volna a kettőt együtt. De mégis kapta. Az orvos kicsit ideges volt.

Szóval jön a következő kezelés, az édesanyja nem akarja, Ön meg igen? Ebben kellene a tanácsom?

Igen.

Tisztában van azzal, hogy édesanyja egy daganat végstádiumában van? Elmondták ezt Önnek? 

Igen…

Kapott „jóslatot” arra vonatkozóan, hogy mennyi időt szokott egy ilyen betegség „engedélyezni”? 

Igen…néhány hónapot mondtak.

Az édesanyja nem akarja a kezelést, ugye? 

Nem akarja… De én nagyon szeretem és mindig lehet remény és ….félek, hogy itthagy…

Értem, hogy fél az elvesztésétől! Azonban látnia kell, hogy az állapot nagyon előrehaladott és a kezelések csak a szenvedést hosszabbítják. Tudott vele bármi érdemit beszélni az elmúlt napokban?

Nem, mert rettentő állapotban volt. Csak öklendezett és hányt…

Nem gondolja, hogy igaza van az édesanyjának? Vannak állapotok, ahol tudható, hogy innen már nincs menekvés. Ha már ennyi mindent „bekebelezett” a rák, akkor nem engedi el az áldozatát. Sokkal korábban felfedezve még lehetett volna remény. Vagy Ön hallott olyan esetről, ahol a sok-sok áttét, összeroppant csigolya ellenére felépült a beteg. Olyan, aki ráadásul inkább „menne” már, mint élne?

És nem kell retorziókra számítanom? A doktor külön mondta, hogy rettentő drága ez a kezelés, másfél milliónál is több és hogy sok munkájába került, hogy engedélyt kérjen és adhassa ezeket a szereket Anyunak. Mit mondjak most neki?

Erre már nem nagyon tudok mit mondani! Az édesanyja rákban haldoklik és kifejezetten nem akarja, hogy a szenvedését meghosszabbítsák. Azt meg pláne, hogy erősítsék. Ön pedig egy orvos rosszallásától fél??? 

 

 

Egy kedves tanárom azt tanította ilyen esetekre:

„A Halálnak add meg a tiszteletet!

Amikor tudod, hogy a betegséggel szemben vereséget szenvedtél, akkor ezt vedd tudomásul.

Értelmetlen vagy látszatkezeléssel ne hosszabbítsd a szenvedést, de ne is siettesd a halált!

Különösen ne a beteg akarata ellenére.

Legyél erős lélekben… hogy ezt meg merd tenni”.

 

A szeretett szülő, hozzátartozó elvesztésétől való félelem irracionális döntésekhez vezethet. Ilyenkor sokan a saját szemszögükből közelítenek a kérdéshez: Nagyon fájna a halálod! Nem akarom, hogy elmenj! Maradj velem bármi áron! Még akkor is, ha szenvedsz, ha nem tudok veled beszélni, de meg ne halj, mert én ettől rettentően félek! 

A ragaszkodás, az elvesztéstől való félelem hatására az ember képes nyomást gyakorolni az orvosokra is, akik ezért sokszor nyújtják meg a beteg szenvedését. A hozzátartozó nyomására, a beteg akarata ellenére. 

Pedig számos esetben nem halogatható a szembenézés a szeretett személy halálával! Jobb lenne a közös felkészülés, a még nyitva levő kérdések megbeszélése, az elvarratlan „szálak” lezárása. Az elbúcsúzás és elengedés. Szépen és szerettel.  

Mert ez a világ legtermészetesebb dolga. Születünk és meghalunk.

 

Szerző: Dr.Zátrok Zsolt

A Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán végeztem 1991-ben. Hosszú ideig kórházi orvosként dolgoztam, majd elhagytam a pályát és a legkorszerűbb orvosi berendezések használatát oktattam az orvosi teamek számára. 2012 óta kizárólag olyan eszközökkel foglalkozom, melyet a beteg általi, otthoni használatra terveztek. Blogomban ezekről az eszközökről írok, beleértve a biztonságos alkalmazás ismertetését is. Tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy hozzájárulhatnak az egészséged megőrzéséhez/helyreállításához.

2 Comments

  1. Az élet egy fantasztikus dolog. Nem tudjuk, hogy honnan jön és hova távozik. Azt méginkább nem, hogy mikor.
    Sokszor váratlanul, gyorsan és egyszerűen érkezik. Az autó csattan egyet és vége is. Vagy ilyen az infarktus is – az ember a szívéhez kap és kész.
    Máskor az élet csak nem akarja elhagyni a testet. Valami itt tartja. Például a daganat iszonyúan meggyötri, tönkreteszi a testet, de az életet mégsem tudja „kizavarni” belőle.
    Nem megmagyarázható, hogy egyszer miért illan el ilyen gyorsan, máskor miért nem hagy nyugtot a testnek.
    Ebből már gondolhatja, hogy nem tudok választ adni az Ön kérdésére. De nem él más ember sem, aki erre pontos választ adhatna.

  2. Kedves Doktor Úr!
    Édesanyám végbéldaganatos,tüdőáttétes beteg. 1 éve nem kap kemot,nagyon legyengült tőle. 30 napja szilárd ételt nem vesz magához,csak tápszert,azt is hígítva és keveset. Folyadék bevitele kb.0.5l naponta. Sztómájaból véres májlé színű folyadék jön. 250 tapaszt kap,ejjelre altató és nyugtató is szükséges. Így is 2 óránkent van vizelési ingere. Fajdalmai ritkán vannak már.Feszült,és azt mondogatja hogy szeretne már meghalni,de en úgy érzem hogy erős Ő maga is,és az élni akarása is.Időnként a végbélen nagyobb mennyiségű széklet színű váladék folyik.
    24 órában vigyázok rá,csak néha van segítségem. Mire számíthatok,meddig kell még szenvednie,lehet hogy én tartom itt azzal hogy ott vagyok mindíg mellette?Tudna valami támpontot mondani? Mennyi időre készüljünk? Tisztelettel!!Moyra

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük